A költészet napja alkalmából meghirdetett versíró pályázatunkra két kategóriában összesen 33 pályamű érkezett. A zsűri által felállított rangsor mellett, a közönségszavazás nyertesei is értékes jutalomban részesülnek. A legjobb versre küldött szavazatokat 2024. április 7-ig várjuk. (Egy IP címről naponta egy szavazatot lehet leadni).
Van egy dolog
Van egy dolog
Úgy hívják, szeretet.
Hogy miért? Nem tudom
De nevetek.
Oly mély,
S benne könnyen fulladok
Ezért jobb,
Ha úszni tanulok.
Hisz könnyen látható,
De mégis nehezen adható.
Viszont egyszerűen nehéz,
Meg persze, sok a kérdés.
Hát, el kell a megértés.
Ez felfoghatatlan érzés;
Úgy mint rózsák: szépek,
gyönyörűek, pirosak,
Lehet hogy árvák, ám fájdalmasak.
És bökhetnek, eléggé szúrnak.
Szinte már ölnek, mégiscsak
Ragaszkodhatsz minden nap.
Testem vándora,
Lelkem pásztora
Ha nem fejemben,
Pihensz szívemben.
Megtaláltam, ő az én rózsám,
Ám tüskéi nincsenek, teste mint a fátyol,
Ápol, levelei árvák,
Megvéd bútol, bajtól.
Uram, mekkora áldás,
többet ér annál, amiért halnál.
Sőt, többet ér annál, amiért élnél.
Ettől nem kérnél… csak tennél.
Had tudjam szeretni,
Ha velem lenne mosolyognék.
És ahogy látnám nevetni,
Azért bármit odaadnék.
Fénysugarak levele
Lehetnek szépek emberi lelkek,
Lehetnek angyali hangok, tettek,
Mik elűzik földi gonoszságot,
Mi csak csúfítaná e világot.
Nem csak fény, hanem sötétség is él,
Mely olykor erős akár csak a szél,
Hoz hideget, nehéz időszakot,
S letöri a gyengébb gallyat, botot.
Mert embertársuk máshonnan való,
Boldogságra ő hát már nem méltó?
Mert ő különböző személyüknél,
Nem érdemel többet félelemnél?
Nincs olyan, mi ezt megérdemelné,
Ki a jobb sorsot nem remélhetné!
A bűnösöknek bűnhődés jusson,
Isten tépázottnak reményt nyújtson!
S fekete felhők hát elvonulnak,
Elérnek téged fényes sugarak,
Segítő kezüket nyújtják neked,
Mert érték nekik lelked és szíved.
Pánik
Van kezem, de nem tudok fogni.
Van lábam, de nem tudok futni.
Van szemem is, de nem látok.
Van testem is, de alig állok.
Várok, hátha vége lesz…
De mint egy örvény, körbevesz.
Hullámokon vergődök ide-oda,
lehúz a mély, nem jutok tova.
Leszorít a félelem, úsznék, de nem tudok.
Vagy tudnék úszni, csak nem akarok?
Jobb a mélyben, hol nem hallok mást,
csak a megnyugtató, monoton hullámzást.
Hirtelen felzokog a tüdőm!
Miért hittem, hogy elfogyott az időm?
A levegő úgy járja át testem, mint egy átok.
Még mindig van szemem, de most már látok!
Tulipán
Mi virágzik nem vész el,
csak szirma száll el a széllel.
Reggel illatára felkelsz,
színe ezer-jó lelkednek.
Márványmintás finom szirmok-
minden szín egy ki nem mondott,
csak virág tudta régi titok.
Pár nap múlva, mint ki fáradt
ad szirmainak a virág szárnyat;
s az ember áll, mosolyog
szép volt mert csak eddig tartott.
Emberhangok
Hólepte földeken,
Szétrepedt köveken.
Puskazaj rántja fel a varjakat.
Hangos árny a fekete.
Lecsapott a förtelem
A széttépázott földeken.
Csapongva csap le a jégcsepp.
Futó dörgés sem rázza meg.
Mindig gondol, belegondol:
A bomba majd felolvasztja,
És akkor majd párává lesz.
Végre! Végre szabad lesz.
Motorzajban üldögélve,
Pál tizedes a szemével
Nézegeti a hamuban sült mezőket
Bombakioldót ragad kezével.
Felfedezi, ahogy kis hangyák,
Kiket ellenségnek hív felettese,
A lövészárkot ássák,
Telepítik a személy elleni aknát.
Széttúrják a földet, mint kukac az almát.
Tűzijáték magasul az égbe.
Vasmadár téved a tűzmezőbe.
Pál tizedes siklik a fénybe.
Tűzgolyóként préselődik anyaföldbe.
Ilyen a mai természet.
Csattanás után puskaropogás.
Na persze nem az anyatermészet.
Ez emberi természet.
Jön aztán a koppanás,
20 évre rá pedig a folytatás.
Csendes Vágyakozások
Négy év, s mintha csak tegnap lett volna,
Lépteid követtem, bár sose voltál enyém,
Viszonzatlan a láng, bánat árnya vonja,
Félelem fojtogat, hogy elfut majd az időm.
Amikor átölel a csend, és te közelítesz,
Lélegzetem elakad, s szívem ritmusa tévelyeg,
Tudom, hogy nincs helyem a világodban, mégis,
Mindennap remélek, egy kósza pillantástól élek.
Mint szelíd tó vize tükrözi az égi ragyogást,
Úgy őrzöm én is képed, mélyen a szemben,
De a tóhoz nem szólhat, mint én sem neked,
Árnyékok közt bújok, hallgat a szerelem.
Hogyan kellene közelednem, mikor a szív súgja,
Nem én vagyok az, ki fényt visz a napjaidba,
Próbálkozásaim oly tétovák, alig többek álomnál,
A félelem szövi körém csendből szőtt palástját.
Ébredés, lélegzet, minden mozdulatban te rejlesz,
Álmatlan éjszakáim végén, örök gondolatom veled lesz,
Mégis csak árnyék vagyok, kivetett a remény sivatagában,
Üzeneteim a szélben, választalan, mit a sors betakar már.
A szívem oly erővel dobban, ha hangodat hallom,
De szavak, miket küldenék, elnémulnak a félelemtől,
Hogyan mondjam el, miként éget a lelkem belül,
Mikor minden kérelem, minden vágy csak Téged keres?
Így maradok én, rejtőzködő lélek a tömegben,
Ki versekben bújik el, reménykedve a sötétben.
Ha egyszer, talán, sorsunk útjai kereszteződnének,
Észrevennéd, hogy van egy szív, mely mindig Téged énekel?
Nem tudom
Nem tudom mit érzek,
De lassan elvérzek.
Nem tudom mitévő legyek,
Hogy újra veled legyek.
Nem tudom hogy vagyok
De jól nem vagyok.
Nem tudom ég-e a villany,
Melyet lelked s lelkem megvillant.
Nem tudom élek-e,
Már pedig sajnos lélegzem.
Nem tudom mit tettem,
Pedig gondolkodtam éretten…
Csak 1 versre lehet szavazni, 24 óránként egy IP-címről.
- Szavazatok: (0%)
- Szavazatok: (0%)
- Szavazatok: (0%)
- Szavazatok: (0%)
- Szavazatok: (0%)
- Szavazatok: (0%)
- Szavazatok: (0%)
| Összes szavazat: | |
| Első szavazás: | |
| Utolsó szavazás: |
